Érdekes kérdés, el lehet rajta gondolkodni: "számít e, hogy kiért hagynak el bennünket?" Persze vannak, akiknek az életében egyetlen egyszer sem vetődik fel ez a dilemma, mert szerencsések és soha nem történik meg velük az egész, vagyis: soha nem csalják meg őket és soha nem válnak el tőlük. (Ezúton is gratula nekik!) Csakhogy ott van a kevésbé szerencsések köre is, akik viszont további három csoportba sorolhatóak: elsők azok, akikkel megesik mindez ráadásul nagyon komoly szenvedések közepette, mert amikor bekövetkezik, akkor még elő a kapcsolatuk a párjukkal, vagyis még kötődnek hozzájuk és még szerelmesek beléjük. Aztán ott a második csoport (ahová magam is tartozom), akikkel olyan módon esett meg a szakítás (válás), hogy már régen kihűlt a kapcsolatuk, sőt az már inkább csak szenvedéssel volt terhes, így nem okozott nekik nagyobb fájdalmat a különválás. (Persze azért így is megviselte őket a dolog, az esetleg már meglévő gyerekek, a megváltozott élethelyzet és az "elhagyás-élmény" miatt.) Végül a harmadik körbe azok tartoznak, akik kulturáltan, közös megegyezéssel válnak el (vagy szakítanak) és csak KÉSŐBB találnak új párt maguknak, így a szenvedés szintén minimális.
A kép forrása: www.stephanspeaks.com/forgive-cheated/
Ha elhagynak bennünket (itt hangsúlyoznám nem megcsalnak, hanem tényleg elhagynak) akkor ugyanúgy egy bizonyos fájdalomskálán megyünk végig - mely különböző fázisokból áll - mint egy súlyos betegség esetében (elutasítás, düh, alkudozás, depresszió, belenyugvás). Persze ebben az esetben ez többnyire módosul pontosan ebben a sorrendben: 1. düh (amikor megtudjuk az elhagyás tényét), 2. kíváncsiság (ki az a másik, aki miatt elhagynak, vagy elválnak tőlünk), 3. depresszió (miért történt ez velem), 4. belenyugvó gyűlölet (elhagyott, de gyűlölöm érte őt is meg az új párját is). Ami a legutolsó fázist illeti: az esetek felében "beletörődő semlegességgé" változik az idő múlásával, vagyis elfogadjuk az új helyzetet, továbblépünk a "ha megnyerte hadd vigye" életfilozófiával (az esetek másik felében hosszú a folyamat, vagy örökké tart).
A kérdés ezen a ponton: számít e az, hogy akire lecserélnek bennünket, az kicsoda? Számít e, hogy okosabb, sikeresebb, gazdagabb, fiatalabb vagy szebb e nálunk? Ha a saját esetemre gondolok: igen. Ha az általam ismert esetekre gondolok: igen. Valahogyan úgy vagyunk kódolva, hogy folyamatosan összehasonlítjuk magunkat másokkal. Erre kondicionál bennünket az iskola, a munkahely és az egész élet. Az iskolában érdemjegyeinket az osztálytársakéhoz mérjük, a munkahelyen a többiek fizetés-emelkedéséhez viszonyítjuk sajátunkét és az élet minden területén versengésre kényszerülünk. Mindig másokhoz mérjük magunkat, még a reklámok és a filmek is erre ösztönöznek bennünket, hiszen mindenki a karcsú modellekre a csinos színészekre és a jóképűen sármos sztárokra akar hasonlítani. Miért épp a magánélet lenne kivétel?
Ha úgy érezzük, hogy egy nálunk fiatalabb, okosabb, sikeresebb, jobb külsejű idegen szakítja el párunkat, bizony rosszabbul esik, mint egy olyan harmadik fél esetében, akit nem tartunk különbnek. Aztán persze itt jön be az, hogy kinek mi számít? Mi van akkor például, ha jobb külsejű ugyan de egyébként sikertelenebb, vagy rosszabb külsejű nálunk, de sikeresebb az életben? Az egész akkor tud duplán ütni, ha még mindezen dilemmákon túl nekünk magunknak, meg nem jön össze (az istennek se) az új pár megtalálása. Ekkor azt érezzük, hogy ő boldog egy másikkal (aki jobb parti nálunk) én meg itt maradtam egyedül (és senkinek sem kellek). Aztán csillapíthatja belső vívódásunkat ha időről - időre (átmenetileg vagy tartósan) párra lelünk.
Saját tapasztalat, hogy a végleges elhagyásoknál - főleg hosszabb kapcsolatok esetében - az ellentétes szempontrendszer dominál (főleg ha a nő az, aki elhagyja a férfit). Vagyis ha például az új társat találó nő párja sport-mániás volt, akkor az új partnere egy önmagát jobban elengedő férfi lesz, ha a régi kapcsolat munkamániás volt, akkor az új szabadidő fan lesz, ha a régi konzervatív, akkor az új liberálisabb és ... ha a régi szoros kapcsolatot szeretett fenntartani (testesebb alkattal, értelmiségi munkával), akkor az új egy lazább viszonyt kedvelő, vékonyabb, gyakorlatias (pl szerelő típus) lesz. ... stb, stb.
Nyilván igazak a legősibb mondások: "az idő minden sebet begyógyít" és ha valaminek be KELL következnie, akkor az úgyis bekövetkezik (és úgy van jól). Mindenki megérdemli azt, akit magának akar és senki nem főnyeremény még akkor sem, ha az első időkben "nagyon jó embernek" tűnik a hölgy szemében. Aki ugyanis félreismerte az első kapcsolatát, az félreismeri a másodikat is és elkövet majd megint hibákat, mert a mélyen benne kódolt "érték fel nem ismerés" és felszínesség úgyis kihozzák a konfliktusokat. Csak ezúttal új köntösben.
Egy biztos: az elhagyás után (ha az tényleg végleges) elpocsékolt idő minden perc, amit arra fordítunk, hogy a másikra gondolunk. Élje életét, tegyen, amit akar és minden energiánkat a saját boldogulásunkra kell fordítanunk. Akkor is, ha az a személy, akit helyettünk választott szebb és sikeresebb nálunk és akkor is, ha rondább és sikertelenebb. (... és akkor is, ha minden értéke az, hogy a korábbi társ ellentéte.)
Köszi, hogy szavaztál!
2021.07.07.10 óráig: 403 szavazat érkezett (köszönjük), aminek 29% -a (116 voks) jelezte, hogy "egyáltalán nem számít" annak személye, akiért elhagynak bennünket. Viszont 71% szerint számít.
2021.07.04.(23:55)
